Pötyike emlékére

Öreg lettem. Felesleges, ócska lom,

Kölyökségem messze tűnő hegyorom.

Bundám kopott, hangom rekedt kutyaének,

Ilyen egy ezeréves is elmúlt szolgalélek.

Rozoga valómtól nem félt már ugyan senki,

S ily formában nem is tudtam jó házőrző lenni.

Hasznom oda, csak a baj van velem,

Éjjelente jéghideg beton a fekhelyem.

Már fájt a fekvés, fájt az állás,

És fájt az örökös rámugrálás:

Új kiskutya érkezett a házhoz,

Nem volt már erőm az ő táncához.

Lábaim alám rogyva-remegve adták fel a harcot,

S többé már nem rám néztek a mosolygó gazda arcok.

Teher lettem, nyugalmazott senki ebje,

Csak vártam, hogy testemet végre a föld elfedje.

Megváltásom azonban máshonnan érkezett,

Óvatosan emeltek fel engem óvó, féltő kezek.

Jéghűvös beton helyett rám puha párna várt,

S gyógyszer szüntette meg mindazt, mi régóta fájt.

Bár még mindig bántott engem a magány,

Valaki ott fenn meghallhatta egyik éji imám.

Mert egy kutya boldog lehet a "semmivel",

De csak ha azt a semmit is megoszthatja valakivel.

Újabb út jött, majd újabb hangok.

Kedves arcon nyomot hagyó életharcok.

Fájó szív egy idős testben.

Bölcs szemeiben végre társra leltem.

Együtt ettünk, együtt léptünk,

Egymásnak némán meséltünk.

Elvesztett társa helyett most már én hallgattam őt,

S áldottam őérte naphosszat a Teremtőt.

Mert ki öreg kutyát fogad be, annak lelke kincs.

Ennél nemesebb tett e világon biztos nincs.

Egy megfáradt szív ugyanis, ki már az alkonyban él,

Tudod, a haláltól is jobban csak a magánytól fél.

S itt tartunk most. Az időm lejár lassan,

Utolsó erőmmel pedig neked megköszönöm halkan,

Hogy nem hagytál magamra, hogy esélyt adtál nekem,

Hogy utolsó évem méltóságban teljen.

Köszönöm neked a sok-sok boldog napot,

Hogy mindig meghagytad nekem a legjobb falatot.

Köszönöm neked a sok szép, békés estét,

S hogy együtt nézted velem az utolsó naplementét.

Ne sírj értem kérlek, ne hullajts könnyeket,

Többet kaptam tőled, mint amit remélni lehet.

Arra gondolj majd, ha ültetsz reám virágot,

Hogy Te nekem adtad végül az Egész Világot.

El kellett válnunk

Egy öreg kutyus segélykérése

Egyedül vagyok. Fázom. Most nem élek. Csak létezem.

De ha meghallgatsz, elmesélem szomorú történetem.

Tegnapig még volt otthonom. A gazdimmal kettesben

Éldegéltünk szerényen, de nagy-nagy szeretetben.

Azonban jött a baj, és otthonunk már nincsen,

Pedig nekem a gazdim volt az egyetlen kincsem.

"Eljövök érted, ha sikerült talpra állni!"

- Ígérte végül, mikor el kellett válni.

Tudod, én várnék rá száz vagy ezer évet,

De sajnos, ennél sokkal rövidebb egy kiskutyaélet.

Most nappal is csak az éjjelt várom,

Hogy holdszárnyon repítsen régi szobánkba az álom.

Ott sose fáztam, és nem voltam magányos sem.

Félelem nem gyötörte öregecske lelkem.

Most is csak ennyi kívánságom lenne:

Bárcsak egy angyal magához venne.

Lehetek veled? Csak amíg várnom kell.

Lenne számomra otthonodban egy cseppnyi hely?

A Bundás Barát minden egyebet biztosít nekem:

Oltás, orvos, fekhely, tálka és élelem.

Segíts rajtam, ha tudsz.

Vagy ha teheted.

Vagy ha szívedben él még önzetlen szeretet.

A csavargók álma

Évekig csavargott, Néró, a kutyus,

Az Utcákat járta, mert magányos volt s bús. 

A fák között rejtve, sötétben bujkálva, 

Kereste a szívet, ami végre otthonnal várja. 

Sok veszélyt is látott, mert a világ kemény, 

Csak egy nem tűnt fel soha: a hitet adó remény. 

Nem vágyott ő másra, csak egy barátra, 

Aki szívének vágyát végre valóra váltja. 

Meglátták a sok posztot róla a Bundás Barát lányok, 

Megkeresték, összeszedték a tömzsi lábú vándort. 

Biztonságba helyezték, pocakja teli lett, 

Jókedvén a pátyolgatás sokat segített. 

De a rácsok mögötti még nem az igazi élet, 

Nérócskának nem jelentheti ez a boldog véget. 

Mert bár itt szeretik, és kirándul is néha, 

Mindig a kennelben ér véget a boldog séta… 

Magányos éjszakáin Néró, kémleli az eget, 

Buksiját mancsára hajtva nézi a fényeket. 

Mert ha egyszer végre hullócsillagot látna, 

Talán neki is teljesülhetne minden kutya álma. 

Lenne saját gazdija, s hozzá tartozna, 

Végre nem egy hideg kennel lenne az otthona. 

Hosszú sétákra mehetne, de már nem lenne egyedül, 

Kettesben minden óra oly gyorsan elrepül. 

Boldogan kísérné őket a madarak víg dala. 

S a lemenő nap fényeiben érkeznének haza. 

Egymásra mosolyogva lépnének a házba, 

S a sütő előtt csücsülnének a vacsorára várva. 

Elpilledve, teli hassal pihennének az ágyon, 

Míg összebújva fedné őket jóságos álom. 

De most hűvös van, és hajnalban a dérre ébred. 

Ez a valós élet. 

S Néró így vár téged.

Szivárványhídon innen és túl

Hívtak, és nekünk mennünk kellett.

Egy emberélet ma semmivé lett.

Idős úr volt - mondták róla,

s mi figyeltünk a hallott szóra.

Ki volt? Mi volt? Közünk semmi,

csak a kutyát, cicát kell elvinni.

A kis csahos nincs rossz bőrben,

őt fogták be első körben.

Volt egy cica is - mondták halkan,

Ott lapul most lent, a gazban.

Lent, a gazban, téglák alatt

bajszos lélek a földhöz tapad.

Kőpakolás, gyors kéz-csapda,

boxban ül már az a macska...

Macska volt? Csak egy árnyék.

Ránézve csak sírdogálnék.

Nincs két kiló, szeme könnyes,

életuntan összegörnyedt.

Holt gazdáját siratja tán?

Lélek menne lélek után?

Adjunk esélyt, megérdemli,

ki kétlábúját úgy szereti,

hogy mancsa fogta végig kezét,

míg hallotta a szív ütemét.

Törött testben törött lélek,

foga, mi volt, semmivé lett.

odalett fél szemvilága,

s fakó nagyon bundácskája.

Vérnyomása magas nagyon,

mi lesz veled, kis angyalom?

Túl vagy már sok macskaéven,

kinek kellesz ilyen vénen?

S most itt vagy, velem maradsz.

Megélünk majd ezer tavaszt.

Olyan vagy most, ahogy nézlek,

mint a legszebb költemények.

Gyönyörű-vén, bölcs szemedben

minden rosszat eltemettem.

Olyan hamar összenőttük,

sose volt tán "mielőttünk".

Ezeréves, drága cicám,

bármi jön is el ezután,

én azt Neked megígérem,

vigyázni fog rád a szívem.

S ha eljő majd az a perc,

szivárványon hogyha átkelsz,

ahogyan ezelőtt Te is tetted,

én is ott leszek majd temelletted.

Gazdátlan állatok imája

Felkel a nap, majd lemegy hamar. Csak várunk.

Éjjelente a csillagok alatt hűvös beton az ágyunk.

Már tele a pocak, de még zárva a kennel,

Átutazóban jár csak felénk a legtöbb ember.

Szombatonként séta, simogatás, móka,

Bárcsak minden nap jutna idő ennyi jóra.

Persze, tudjuk mi, tudjuk, hogy időbe telik,

Amíg valamelyikünkre a Te választásod esik.

Legtöbbünk már nem fiatal és nem is "diplomás",

Lehet, hogy összeszokni velünk kicsit problémás.

Van, akit vertek, van, aki mindig éhezett,

És olyan is akad, aki csak láncon élhetett.

Ne hidd hát, kérlek, hogy szándékos lelkemben a félsz,

Belőled sem múlna gyorsan, ha ugyanígy élsz.

Hidd el, ha egyszer megismered bennem a jót,

Megmutatok neked minden szeretni-valót.

Tiéd lesz az összes évem, minden hűségem,

Barátod leszek szegénységben és bőségben.

Nem fogom nézni, hogy kócos vagy-e reggel,

Tekintetemet rád emelem átható szeretettel.

Hozzád bújok, ha félsz vagy fázol éjjel,

Megküzdök érted az összes álombéli rémmel.

Mosolyt csalok arcodra minden áldott napon,

Bárhová mész, követni foglak vakon.

Adj egy esélyt, kérlek, csak egyetlenegyet!

Válassz magad mellé mentett cicát vagy ebet.

Mi ismerjük a hiányt, a rosszat, a nincset,

Sohasem lesz szívünknél nagyobb Kincsed.

Manóvári Mogyoró kalandjai 

Reggel mikor szól az óra, S felkelnek az emberek, 

Elindul a napi móka, Rettegnek az egerek. 

Fel és alá futkározok, Amíg a reggelit várom, 

Idi a konyhában sürög-forog, Sok finom falat lesz a tálon.

Pocakom teletömöm, Mert enni bizony imádok, 

Szépen lassan gömbölyödöm, Dolgozok csinos formámon. 

Megkeregetem a porszívót, Fél tőlem, fut messzire, 

Kap pofont, de milliót, Nem lophat el semmit se. 

Én vagyok a szoba ura, Mogyoró, a kis pöttöm, 

Szívem igazi kis csuda, Várja Gazdim örökkön.